Az alábbi szó-kép-zelt riport elkészítéséért köszönettel tartozom a Könyvmarketing csoportnak a Facebookon, mert az ottani író- és tagtársak tették fel nekem kérdéseiket 2016. november 30. éjfélig. Megtiszteltetés kérdéseket kapni és öröm válaszolni, remélhetőleg sikerül mindenre, és talán még egy kis pluszt is adhatok mellé. :)

Nádasi Krisz kérdezi:

Mondj magadról pár szót!

Művész- és értelmiségi családból származom, “beoltva” széles spektrumú ARTibio-tikummal. :) Kétgyermekes, férjes családanya csavarral: civilben grafikus 19 év tapasztalattal, ebből 5 évet könyvkiadónak is dolgoztam, például könyveket kézirattól nyomdáig kísértem. Jelenleg alkotói szabadságon vagyok, ez az év ezt hozta el nekem. 12 éves korom óta írok novellákat, verseket, abszurd színi jeleneteket a kuka-asztalfiók-barátok-irodalmi versenyek-alternatív színház vonalán, 2011-ben pedig elindultam a könyvírás felé is. Szándékosan választottam ezt az idegen, uniszex, beszélő nevet, mellyel szeparálhatom grafikusi énem az írótól, így függetlenebb megítélésre számítok. (Beszélő név, mert Robin = rigófélék, énekesmadarak; Write = ír[ni]; Rightly = igazat, helyeset; az O’ meg olyan íres-írós, számomra kellemes átkötő hang a két fél között.)

Beszélj a (leendő) könyve(i)dről!

Jelenleg két kiadott és egy nyomdakész, kiadásra váró könyvem van. (És egy halom megkezdett, félretett vázlat, csonk is, mindent elteszek, biztosan jó lesz valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának. :P ) Nem a pénz motivál (elsősorban nem), inkább a saját lelkem terápiás kivetítése, nyomhagyás az világegyetem bőrén (univerzumtetoválás).

  • Egyeske becenév alatt a 2011-ben írt, de 2015-ben a Blurb nevű magánkiadó által publikált Erelem (eszetlen szerelem) című abszurd szerelmes regény-paródia, mely cirka húsz évet váratott magára, míg megszületett. Ugyanez PDF-formában a MEK lapjain is olvasható, mivel papírformában nehéz beszerezni (külföldi nyomda), de külföldi magyaroknak így volt ideális. “Antidepresszáns terápiának” hirdetem, mert állítólag rekeszizomgörcsöt okoz.
  • Ketteske becenevű, Álomtalanítás című könyvem Egyeskével párhuzamosan ért meg, de huszonöt évre született az első szikrapattanástól számítva, 2016-ban került kiadásra az Ad Librum jóvoltából. A Könyv Guru folytatásos regény formájában posztolta ki tavasszal, péntekenként, így aki nem tart igényt a nyomtatásra, az bérmentve elolvashatja kedvére. Ez egy lélektani krimi, korántsem csipkelelkűeknek, teljesen eltér a világa az elsőtől. “Dühkezelő program” szándékkal az olvasóknak, mert nekem az volt és segített.
  • Hármaska becenévvel azt a készülő kötetemet illetem, melyet közvetlen az Álomtalanítás után írtam meg, de félretettem. Emlékkönny lesz a címe, “érzékenyítő kurzus”-ként hirdetem. Erős mondanivalójú és érzelmes családregény, tele valósággal és mesével, egy majd’ száz éves intervallumot ölel fel. Saját családi sztori, egy szomorú, eltemetett hazugság alóli tisztázás okán íródott, mert a háború és a béke nem mindig az, aminek látszik… Teljesen készen van, de még nem tudom, hogyan adjam ki, mert nincs rá keretem, és ezt már nem szeretném csak az éterbe kitenni, vagy legalábbis nem feltétlenül ingyen.

Az ez után tervezett Négyeske, Ötöske és a többiek még csak vázlatban vagy darabokban vannak meg, de a gyerekeimtől már kaptam megrendelést ifjúsági regényre – tetszik az ötlet, jöhet új műfajnak a többi közé. :)

Ossz meg a többiekkel pontosan egy, marketinggel vagy könyvkiadással, könyvírással kapcsolatos tapasztalatot!

2015 őszén érett meg az idő arra, hogy kiadjam az első könyvem. Nem tudom, miért vártam addig, vélhetően minden más lefoglalt, ám azon az őszön közös megegyezéssel megszűntünk egymásnak a munkahellyel, ahova bejártam… Így rengeteg időm lett ahhoz képest, ami azelőtt volt. Pénzszűkében e-bookban gondolkodtam, melyre ISBN-számot kértem, és a technikai kötelezők után feltettem a kész fájlt a MEK-be (ott ma is elérhető). Az a megvallásom, hogy a puszta digitális fájl elkészítésével én kiadást nem teremtek, ezért addig bevételt sem hajtok. (Haszonról most nem beszélünk, ezen a téren rám nem érdemes hallgatni, mert nem vagyok normális. :P ) Október végén egy barátnőm szólt, hogy POD-kiadással, ahol akár egy példányt is eladhatok, nyomtassam ki, így egy amerikai-angol kiadóhoz, a Blurbhöz fordultam. Néhány darabot így adtam el, és nekem is lett egy példányom, azt később elajándékoztam. Sajnos a hazai piacot kicsit költséges ezzel a kiadással beteríteni, ezt később beláttam, de azt is, hogy enélkül egyáltalán könyvem sem lett volna. Elég sokféleképp igyekeztem reklámozni (saját bannerek, posztok, startup-gyűjtés, linkes megosztás stb.), de csak online felületeken, így nem jártam sok sikerrel. Tény, mondom, ne én legyek a mérce, mert én nem akarok ebből meggazdagodni, de azért jól jönne némi olvasói bázis-bővítés. ;)

Szeretnék leírni egy vicces történetet emellé, amivel megtanultam, hogy az időzítés is rettentő fontos a könyvírásban: 12 évesen az első, könyvnek tervezett kéziratom erős, kuka végződésű cenzúra martaléka lett – ez naivságomnak volt betudható, miszerint nem írunk erotikus regényt ennyi idősen, ha a szüleink is olvasótávolságban vannak. :P
Végül finomítva, kevésbé vizuális módon ez az etap beépült a második kötetembe, tehát nem veszett kárba az alaptörténet, amire emlékeztem, és felnőttként is jobban elfogadhatóvá vált környezetem számára a szokatlan stílusom.

Demeter Norbert kérdezi:

Mi az, ami inspirál?

Elsősorban hozott anyagból dolgozom: régi emlékek, álmok vagy éppen családi történetek – de nemritkán beköszönnek aktuális cselekmények is az ablakon. (Az Erelem szereplőit például teljesen ad hoc spamküldők nevei ihlették, amelyektől idegrohamot kaptam már, annyi jött. Eközben a témája tinikorom óta szunnyadt bennem és egy barátnőm novellája motivált rá anno. Az Álomtalanítás pedig fiatalkori rémálmaim és traumák miatt lett olyan, amilyen. Az Emlékkönyvhöz családtagjaim szállították az alapanyagot.) Folyamatosan – most ebben a pillanatban is – minden olyan hatással van rám, amit tapasztalok, hogy előbb-utóbb “kifolyik a tollamon”, így remélem, ha az ég is úgy akarja, bőven lesz hova és kinek leírnom, addig bennem gyűlik-formálódik.

Mennyire hagyod, hogy a karaktereid vezessék a történetet? Választhatnak sorsot maguknak, vagy minden kérdésben te döntesz?

Az Egyeskében elindítottam a szereplőket egy jelenettel, hogy hajrá, srácok, és ők fogták magukat, szót is fogadtak, továbbírták a cselekményt, és mire kettőt hörpintettem a kávémból, azt tapasztaltam, hogy majdnem elpatkoltak autóbalesetben…! Ez annyira megdöbbentett, hogy igyekeztem jobban vigyázni rájuk, mit csinálnak, ám ekkor a sors vette át az írást, és jól összekuszálta a cselekményt. Ha minden igaz, azóta boldogan élnek, ha meg nem haltak, mivel teljesen hülyék, de azoknak állítólag nagy a szerencséjük… :D

Ebből a mázlis bukfencből okulva Ketteskében már meghúztam a gyeplőt. Ott nagyrészt már az elején lehetett tudni, mi lesz a végén, és – bár a karakterek egyikének ez például rendkívül nem tetszett – úgy is alakult, ahogy terveztem. Néhány furcsaság ott is teret kapott, mert a figurák önálló lények, az “élet” meg “egy szemétláda”, de “nem lehet mindig szar”. Viszont ez a könyvem nem humor műfajú, így komolyan kellett vennem a történetvezetést, főleg mert két szálon halad és egy helyen össze is ér egy kávényi időre…

A Hármaskában adott volt, honnan hova haladunk, mivel valós családregény, tehát szereplői valaha élt vagy ma is élő emberek. Karaktereim a történelmi hűség szerint haladnak az időben, ott, ahol megadott pontok szerint ismertem meg a sztorit. De ott, ahol nem szerepelt értékelhető “rekord”, mert krónikásaim nem láttak bele vagy nem emlékeztek rá, oda fikciót tettem, így árnyalva és értelmezve az általam nem ismert vagy már elhunyt szereplők jellemét. A sztori eleve fájdalmas, a vége is szomorú a valóságban, így kitalált befejezéssel kellett enyhítenem a lelkemben keletkezett károkat. Legalább a könyvekben legyen happy end, ha már az élet annyira igazságtalan. Igazából nincs még vége, nyitva hagytam a cselekményt, bár ahova haladhatnánk a kutatással, az elég esélytelen. DNS-vizsgálatra nincs lehetőségem…

Mennyire merítesz a valóságból?

Mindegyik könyvem tartalmaz valamilyen mennyiségben és formában életrajzi elemeket. Nem tervezek autobiográfiát írni, inkább remélem, hogy akik elolvassák életművemet, kedvükre szemezgetnek belőle. Az Erelem a legfiktívebb és az Emlékkönny a legkorhűbb. Az Álomtalanításban az olvasóra bízom, mely részeket tartja valóságosnak és melyeket nem. Szeretem színezni a történeteimet, de elég vastag a múltam furcsaságtartalma ahhoz, hogy itt-ott bizony ne kelljen. ;)

Schwartz Léda kérdezi:

Milyen műfajú könyveket írsz?

Nem titkolt vágyam minél több műfajban írni, minél több olvasónak, bár így is lesznek stílusbeli átfedések, és nem is vagyok skatulya-hívő (hacsak nincs olyan skatulya, hogy “őrült ufó” :D ). Az a meglátásom, hogy amiben nem vagyok jó, az úgyis kihullik, és amiben igen, az pedig megmarad. Majdnem minden műfaj szórakoztat.

Te tervezed a könyvborítóid?

Igen, és a belívek oldaltükrét, a tördelést is magam készítem. Nemcsak gazdaságosság miatt, hanem mert szeretem és tudom ezt a részét is csinálni.

Van-e valamilyen hobbid?

Jelenlegi életkörülményeim miatt nem sok erőm és időm marad hobbira. Az olvasás, fényképezés, rajzolás szóba jöhet, ha van időm, de ritkán… Írni és lakberendezni, kenyeret sütni most nincs lehetőségem, viszont régen szerettem. De nem bánom, majd lesz, amikor lesz. Ja, és szeretek szúdokuzni, de mivel nem tudok, így ez még izgalmasabb. :)

Tomcsik Nóri kérdezi:

Mennyire kötődsz a szereplőidhez? Van, aki különösen közel áll a szívedhez?

Amikor írok egy történetet, akkor mindig nagyon erősen kötődöm a karakterekhez, mindegyikőjük iránt egyformán érzek intenzív érzelmeket, ahogy bennük vagyok és ők bennem, egymással interakcióba lépve. Olyanok, mint az álomszereplők, akik – Zágon Judit pszichológus és álomkutató szerint – valójában énünk többszörös kivetülései. Én szintén ezt vallom. A könyv ugyanúgy ilyen “egoszínház”: az író pedig színész, a rendező és a technikus is egyben. De hazudnék, ha nem árulnám el, hogy különösen közel mégis a kiadás előtt álló családregényem szereplői állnak a szívemhez. Hogy miért? Mert ők nagyrészt vagy valós lények, vagy valós történetbe kerülő kitalált figurák, vagy éppen én magam vagyok az, amikor feltűnök a színen. Bocsi, spoiler. :) Ami érdekes, hogy mindezzel ellentétben mégsem a saját karakterem a kedvencem – hanem két fiktív szereplő, egy fiatal lány és fiú, akik a könyv végén élnek át nem mindennapi, életüket gyökeresen megváltoztató élményt. (Nem, ez most az egyszer nem szex, és nem, nincs több spoiler…) :D

Keszi Csaba kérdezi:

Milyen a hatásos könyvkezdés?

Szeretem aktív jelenet közepébe csöppenteni a főszereplőt. Általában épp beszél vagy beszélnek hozzá, esetleg erős érzések, módosult tudatállapot keríti hatalmába, így az olvasó rögtön szerezhet egy benyomást róla és a karakter helyzetéről is. Én ezt dinamikusnak találom.

Mi a legfurcsább élményed az írással kapcsolatban?

A Hármaskával történt, mielőtt elkezdtem írni, egy erős késztetés indult meg bennem, hogy mi lenne, ha írnék a családom kalandosabbik genetikájú feléről egy könyvet. Nem tudom, honnan pattant ki, csak úgy jött, mert egy bizonyos történetfolyam szerint tudtam dolgokat, és gondoltam, megírom, mint (a)verzió… Konkrétan egy nappal később, csak úgy spontán beesett az apai nagybátyám és hozott egy rakás fényképet, hogy őrizzem meg. Jó, mondom, félretettem, de másnap nem bírtam ki, hogy ne nézzek bele… A későbbi könyvem szereplői néztek vissza rám, továbbá levelek, dokumentumok… Akkor transzba estem, és 15 (!) órán keresztül megállás nélkül írtam. Rá két napra megint benézett a bátyóm, hogy ugye, megvannak a képek és nem szórattam szét a kölykökkel, én pedig annak rendje és módja szerint rárontottam, hogy “most leülsz és mesélsz, kapsz kávét, kaját, de addig nem mész el, amíg el nem mondtál mindent az elejétől a végéig”. Hát igen más lett a történet fekvése, mint amit közel negyven évig ismertem…! Két hónapig magamon kívül voltam, írtam, rajzoltam, őrjöngtem két idegösszeroppanás között, főleg, amikor kiderült, hogy a bratyóm csupa szeretetből először egy harmadik (per)verziót mesélt el nekem. Így utólag röhögök rajta… De akkor nagyon kemény volt. Családom magába, én könyvbe fojtottam azt a kéthavi agybajt. :)

Mennyire számít, hogy jó legyen a történet vége?

Nekem nagyon. Talán azért, mert életemben nem sok happy endet láttam, látok. Ha nincs, akkor csinálok. Legalább a mesék legyenek igazak! ;)


És egy kis plusz kérdezz-felelek:

Miért nem gondolsz komolyabb bevételi forrásként az írásra?

Mert ahhoz angolul kellene publikálnom és mondjuk Amerikában élnem. Komolyan. Itt a nagy számok törvénye: hányan olvasnak magyarul? És hányan angolul? Hát ezért. Meg persze mert ez az egész túlmutat a piszkos anyagiakon. Nyomot hagyni a világban, valami olyasmit, ami túlél. A kinyomtatott könyv – feltéve, hogy rendeltetésszerűen használják és tárolják – képes túlélni az íróját. Ahogy az időkapszulák is, melynek egyikébe sikerült egy verssel bekerülnöm. Kétszáz év múlva kinyitják majd a porom fölött… És ott lesz a versem, én meg már sehol. A könyv ugyanez. Hátborzongató és egyben katartikus, ugye?

Volt olyan, hogy újra kellett írnod egy komplett könyvet, mert elveszett?

Kompletten nem kellett megírnom, de jártam így az Álomtalanítással. Egy portálra gyűjtögettem folytatásos krimiként, vagy 6 fejezet megvolt már, mikor a webadmin fogta magát, minden előzmény nélkül bezárta a boltot és eltűnt félévre. Nekem nem szólt, onnan vettem észre, hogy nem tudtam bejelentkezni… Aha, ezt így megjátszotta, a feltöltött anyagaim meg mentek a  “lecsóba”… Akkor úgy gondoltam, hogy pechemre csak az első fejezet volt meg, ma már úgy gondolom, hogy volt még egy esélyem jobbat írni az elveszett öt fejezetnél. Inkább újra megírtam, mert fontosabb volt a cél annál, minthogy visszatartson.

Van olyan része az írásnak, amit mondjuk nem szeretsz?

A kutatást, a háttérinformációk keresését nehezen végzem el, mert behatárolja az események haladását és engem elbizonytalanít. Félek tőle, hogy valamit kihagyok vagy nem sikerül úgy átadnom, hogy hiteles legyen. Pedig ez őrült fontos, és a harmadik könyvemnél bizony háromszor is újra kellett írnom a történet legnagyobb részét, mert túl felületes és türelmetlen voltam. Plusz a fő krónikásom szavahihetősége sem volt teljes, többször is ki kellett kérdeznem és más-más információkat kaptam. Az az eset nagy lecke volt; szeretem-nem szeretem, a hitelesség háttéranyaggal való biztosítása is az írói munkakör része.

Mikor szoktál írni?

A könyv elejétől a végéig. Megállás nélkül… Nincs napszak. Egy 150-200 oldalas könyvhöz egy hónap kell… Nettó. ;)

Hogy viseli a környezeted, amikor írsz?

Fogalmam sincs. Akkor csak az írásra koncentrálok, minden és mindenki ki van zárva. Ez egy teljesen más tudatállapot. Ilyenkor kell egy klón, akit anyának hívnak, én meg püfölöm a billentyűket a székről való leesésig. Ez szörnyű, de túlzás nélkül így van, úgyhogy a mostani évben, életkörülményeim megváltozása okán nem írtam nagyobb hosszvételű műveket. Ez azt is jelenti, hogy át kell alakítanom az írásmódszerem, mert így nem fogok tudni haladni, az idő és az agyam pedig telik…

Hogyan ellenőrzöd írásaid olvashatóságát?

Ha itt a korrektúrára gondolsz, természetesen profik olvassák végig, két-három állandó szakemberrel dolgozom. Én magam is végzek nyelvi ellenőrzést, lektorációt, de nem a saját könyveimen. Bennem sok a vakfolt a sajátjaimmal kapcsolatban, ezt bizonyítja, hogy lektoraim olyan hibákat is megtalálnak bennük, amelyek nekem fel sem tűnnek. Adott esetben idegennyelvű tanárok, műfordítók segítségét kérem, vagy éppen történelemben jártas ismerősökét, mikor mire van szükség. Mikor elkészül a nyers verzió, tesztolvasókat keresek meg, családtagok, barátok és írók, marketinges szakemberek; persze mások, mint akik a lektorálásban részt vettek.

Ki a célcsoportod?

Akik olvasnak. Komolyan, széles spektrumban akarok szólni, számos korosztályt és sokféle embert szeretnék elérni – ha nem ezzel a könyvemmel, akkor azzal. Jelenleg csak felnőtt korcsoport olvashatja, amiket írtam, gyerekeknek egyáltalán nem ajánlott – nekik majd külön szeretnék írni egy izgalmas kalandregényt, megvan a cselekmény váza és a megrendelői is. Már csak a körülményeknek kell úgy alakulniuk. :)

FRISSÍTÉS: A körülmények úgy alakultak. ;) Érdekel a folytatás?

Ki volt előbb: az író vagy a grafikus?

Rajzolni előbb kezdtem, két és fél évesen, így ez eléggé predestinált a továbbiakban. Viszont előttem volt apám példája, aki tulajdonképpen polihisztorként élt. (Itt van az emlékoldala.) Én amúgy még színész is akartam lenni, meg énekeltem is, de ezek a múlté, már nem lényegesek… Maradtam grafomán. :D

Reklámok