Robin O’Wrightly: Mi is az a narrációs szatíra?!

Bevallom: egészen mostanáig én sem tudtam, mi az, és hogy mi a neve. Most sem tudom, csak elneveztem, mint Ádám az állatokat, meg a feleségét… Hogy is hívják?

„Na, gratulálok. Ez egy jegyzet? Komolyan?!”
„Jaj, legalább ide ne szólj bele! Menj, játsszál az őslényeiddel…”
„Ádám és Éva, meg őslények, szuper, ideológiailag nem vagy túlképzett!”
(Puff.)

Tehát a narrációs szatíra az olvasó t̶u̶d̶a̶t̶o̶s̶ ̶i̶d̶e̶g̶e̶s̶í̶t̶é̶s̶e̶ megzavarása abból a célból, hogy f̶a̶l̶h̶o̶z̶ ̶v̶á̶g̶j̶a̶ ̶a̶ ̶k̶ö̶n̶y̶v̶e̶t̶ jól szórakozzon. Sajnos, az író egy k̶i̶b̶a̷*t̶t̶ ̶t̶r̶o̶l̶l̶ eléggé nehézfejű entitás, és nem csak ő, jönnek a szerkesztők, a tesztolvasók, a szomszéd Málcsi néni, így a lehető legkellemetlenebb helyzetekben teszik ezt, h̶o̶g̶y̶ ̶m̶u̶k̶o̶r̶o̶d̶n̶a̶ ̶m̶e̶g̶ m̶i̶n̶d̶ ̶M̶i̶k̶l̶ó̶s̶-̶n̶a̶p̶o̶n̶ ̶h̶á̶r̶o̶m̶ ̶t̶e̶n̶g̶e̶r̶i̶m̶a̶l̶a̶c̶c̶a̶l̶. Ezt úgy éri el, hogy beszólogat, lásd itt fent, magának, vagy éppen kiszólogat, mert olyat is szoktunk ám, képzeljétek el.

„Most a három tengerimalac miért mukorodjon meg?! Annyira cukik! Te meg egy rohadt állatkínzó vagy!” (egy tesztolvasó)

Szóval a narrációs szatíra az amúgy teljesen tingli-tangli, félédes irományok feljavítása valami sokkoló izével, amit máshol még nem nagyon láttunk. Vagy azért, mert nincs, vagy azért, mert műveletlen parasztok vagyunk, akik ennek nem néztek utána.

„Takarodj el a géptől!!! Most!!!”

Egy biztos: hála a jó istennek, eddig még egyikőtök sem utálta. Aki igen, azt elástuk. A kert nagy…) Azért más is van a tarsolyomban, nem csak ez, aki nem bírja a strapát, olvashat szépirodalmat vagy csúnyát (aminek karikája van), meg izgalmasosat (ifjaknak).
De valljuk be: én iszonyat jól szórakozom az írások közben, és azért nem mindenhol vannak ezek a literaturista-csalogató látványosságok – érted, literaturista, höhö –, mert a komolyabb részeknél megritkulnak, hogy aztán elementáris erővel csapjanak le a vizuális kortexetekre megint.
A lényeg: az írás ne legyen lapos, a poén üssön, mint Muhammad Ali, az olvasó pedig úgy tegye le a könyvet, ha végzett:

„mi a szent szar volt ez a beteg iromány, ami annyira megnevettetett, hogy most már soha többé nem kell a r̷e̷m̷o̷t̷i̷v̷ ̷e̷x̷t̷r̷á̷t̷ szednem?”
„Ez itt a reklám, hülye!”
„Xanaxod van?”

Az író ebben az esetben soha nem veszi magát komolyan, sem a szereplőit, sem a velük történő dolgokat. Egyetlen mást vesz komolyan a mögöttes mondanivalón túl (ami a szerelem szép, a világ érdekes, a férfi és nő között mélyebb kapcsolat is lehet 2̷0̷ ̷1̷7̷,̷7̷5̷ ̷1̷5̷ ̷1̷2̷,̷5̷ eh, mindegy, hány centinél, a remény jó, az ég kék, a fű zöld, az író hülye stb.): az olvasót.
Téged.
Jó szórakozást!
Összefoglalva tehát: A narrációs szatíra lényege, hogy az író kiidegeli önmagát. És ha már ott van, akkor az olvasót is.

„Annyi más könyv van! Én is annyit írtam! Mondd, nem akarsz máshol lenni?!”

Robin O’Wrightly narrációs szatírái:

és még íródik pár.

egyfelől Takács Lászlónak ajánlva. 😃