Az elmúlt időszakban megszaporodtak a kritikára való felkérések, amiért megtisztelve érzem magam, és meglehetősen nagy felelősséggel ruház fel. Fontos, hogy minden könyvet igyekezzek tényleg semlegesen, olvasói és/vagy szakmai szemmel vizsgálni, illetve odafigyeljek a szerző lelkivilágára és stressztűrésére is. Kicsit úgy kell szemlélnem az egészet, mintha én fogadnám a kritikát íróként. Ami eredendően jó kiindulási pont, viszont mindannyian mások vagyunk.
Az elmúlt időszakban – nem tagadom – bizonyos irodalmi szereplőkkel meggyűlt a bajom. Alapvetően nem foglalkozom velük, mert nincsenek hatással rám, maximum elmosolyodom a furcsa reakcióikon. Viszont egyre-másra látom, ahogy a tisztességes értékeléseket írókat egybemossák a “trollokkal”; a jó könyveket író szerzőket pedig más, kevésbé jó könyveket írók miatti negatív elítélés okán mellőzik.
Pedig minden könyv okkal íródott és igenis jó valamire – ahogy a kedvenc idézetem mondja:
Nincs oly rossz könyv, amely valamilyen tekintetben hasznos ne volna.
Jeremy Iron: Murphy életigazságok
Erről persze már írtam korábban, de valahogy úgy érzem, ismét kell. A legutóbbi olvasásom például azt eredményezte, hogy a nagy szorongásom jelentősen csökkent, a pánikrohamom elmúlt tőle. Mi ez, ha nem jó végeredmény?!
Persze ezzel nem azt mondom, hogy akkor hajrá, készüljenek minőségileg kifogásolható könyvek – azt hiszem, ez sokkal pontosabb és PC-bb kifejezés -, sőt, Isten őrizzen! Írjunk még jobb könyveket, és mi, szerzők is épüljünk a fejlődésünk által, hát még az olvasók!
Arra kellene törekedni íróként, hogy minél jobbat alkossunk a képességeinkhez és a zsánerhez, a közízléshez mérten. Vagy pont nem – akkor viszont felvállalva ennek minden következményét. Gyakoroljunk alázatot, tiszteljük meg a szakmát és az olvasókat – ez a legfontosabb az egészben, én úgy gondolom. Próbáljunk meg tanulni a hibáinkból, ha azok ott vannak, és – jogosan – rájuk mutattak. Ha nem gondoljuk így, akkor pedig felülemelkedni a minket érő sérelmeken, nem reagálni rájuk. A végeredmény mindenképpen az újult erővel való továbblépés.
Jó kérdés, mi az, amit bevállalhat egy – hozzám hasonlóan “nagypofájú”, nem neurotipikus – szerző, ami miatt még nem titulálják hírhedtnek? Ezt igyekszem idén kicsit messzebbről szemlélni. Abban biztos vagyok, hogy talán csak évek múlva, onnan visszanézve látom meg az összefüggéseket és vonhatok le bármilyen tanulságot. De nem baj, most ennek van itt az ideje.
Olvasóként pedig nem árt, ha kicsit empatikusabban állunk egymáshoz. Az őszinteség fontos, de a személyeskedés mindig rossz irányba viszi el a dolgot; a végén az olvasó szegénységi bizonyítványává válik, nem a szerzőévé. Ezt gondoljuk át, megéri-e? Smúzolni viszont nem szabad. A valósat kell megírni minden esetben, ezt pedig az írónak bizony be kell vállalnia.
Ilyen ez a popszakma. :)
(valamelyik popénekes, de az is lehet, hogy nem)
Igazából én nem tartom magam bloggernek – ezért is a címke: “nemvagyokblogger” -, inkább egy olyan olvasónak, aki ír is. Folyamatosan fejlődöm a kritika területén is, ami egyébként egy közlési műfaj: eredendően művészi események, kiadványok kétoldalú értékelését jelenti. Megmutatja a művek jó és rossz oldalát is egyben. Persze a sima kritika nem szokott kitérni, hogy miképp lehetne jóvá tenni a rosszat, de én azért igyekszem – a szakmai tapasztalataim és a tanult ismereteim nyomán – segíteni a kollégáimnak. És persze nyilván magam is tanulok belőle, hiszen tudom, hogy íróként én sem alkotok tökéleteset. Azt nem is igazán lehet, csak konvergálhatunk felé. Én azon fogok dolgozni, ígérem.
Addig pedig olvasok, mert ez minden fejlődés alapja. És igen, mindig őszintén megírom a véleményemet, tisztelettel az író és szeretettel a műve felé. Mert tényleg minden könyv hasznos valamilyen tekintetben, és nekem, olvasónak dolgom van vele. Ezért az is rendben, ha nem tetszik, hiszen nem tetszhet minden és mi sem vagyunk egyformák. Így szép a világ – csak ne bántsuk egymást, az semmire nem megoldás!
(Kép: saját)
Könyvek sorban 