La fifa blu – hogy jön ide lámpaláz?!

Megmondom őszintén, egy ideje keringett ez is a fejemben: hogyan kezeljük a lámpalázat? Meg hogy jön ez ide?! Nos, ez a probléma nem csak az előadókat érinti. Az író és/vagy a költő is kiveszi a részét valamennyire a közönség előtti pózolásból, ha dedikálásra, interjúra vagy felolvasásra kerül a sor. Sokan szenvednek a lámpaláz tüneteitől ilyen eseményekkor, és remélem, hogy nekik tudok ezzel a kis poszttal segíteni.

Kevesen tudják, de életemből cirka tíz évet szóló- és kóruséneklésnek szenteltem. Világéletemben lámpalázas ember voltam, sőt vagyok, mert az ilyesmi nem múlik el, de kezelhető. Ez a jó hír. A rossz hír, hogy időről időre visszatér, de ismét írom: kezelhető. :)

A lányom – akinek szintén vannak énekesi ambíciói – elém állt legutóbb, hogy ő nagyon szeret énekelni, de nem tömeg előtt, mert lámpalázas. Mondtam, hogy ez természetes, az ember izgul, hogy ne rontsa el, meg azon, hogy mennyien hallják, és vajon mit fognak szólni. Egy író vagy egy költő – aki ráadásul esetleg alapból magába forduló személyiség is lehet – ugyanezt éli át, csak nála más problémák miatt lesz specifikus. Például hogy miképp viszonyulnak hozzá az olvasók, ugye nem rontja el a dedikálásnál a nevet, olvasható lesz-e az aláírása, bírni fogja-e a tömeget, nem beszél-e hülyeségeket az irodalmi interjún, nem izzad-e le büdösre stb. De egy biztos: ami az énekesek számára hasznos a lámpaláz legyőzése céljából, az a könyvszakma szereplőire is ugyanúgy alkalmazható.

Gondold át, miért akarsz közönség elé lépni!

Ahogy az énekes is valamiért színpadra lép, és nem marad a fürdőszobában dalolni a tusfürdőnek, úgy a szerző is felvállalja valami miatt az arcát: írni szeretne az olvasóinak. Persze kezdetben jó ezt valamiféle biztonságos függöny mögül végezni, de előbb vagy utóbb a pennahegyező embert eléri a végzete: közönség elé kell lépnie. Az olvasói vagy a leendő olvasói, esetleg a kollégái, más könyves szakemberek szeretnének vele találkozni. Megismerni azt a személyt, aki a könyvek mögött lapul. Ugyanakkor valljuk be, amikor ezt egy szerző elfogadja és megmutatja magát, akkor már túl van azon, hogy ez az igény egyirányú lenne. Ő is találkozni szeretne a közönségével és a konkurenciájával – vagy épp a harcostársaival -, tehát már ő sem akar a betűk mélyén bujkálni. És ha előjön a lámpaláz, akkor jó emlékezni erre…

A közönség nem ellenség

Jó esetben nem a kivégzóosztag elé áll ki az ember lánya vagy fia, sem énekesként, sem könyves szakemberként. Ugye? Akinek megmutatjuk magunkat, az általában pozitív érdeklődéssel, szeretettel irányul felénk és a felé, amit csinálunk. (A többiekkel nem kell foglalkozni. Irigyei meg rosszakarói mindenkinek vannak, és minél jobban “benne van a szakmában” az illető, annál többen lesznek.) Csak add önmagadat, szoktam mondani, de ha az nem a legjobb oldalad, akkor gondolj úgy az egészre, mintha a barátaiddal lennél, de legalább legyél kedves és udvarias. Ha esetleg valaki paradicsommal közelít, kérj tojást és paprikát is, aztán ajánld fel, hogy főzzetek egy jó lecsót. :D

Nem tart örökké

Mármint az esemény – de igazad van, a lámpaláz sem. Ha hamar elfáradsz a tömegtől – mint például mostanában már én is -, akkor szellemi fogódzkodó lehet az, hogy az esemény előbb-utóbb úgyis véget ér. Mire odajutsz, hogy elmúlik a lámpalázad, nagy eséllyel már vége is az “előadásnak”, és azt fogod észrevenni, hogy máris hiányoznak a “bravózók”. Nagy levegő és mosoly! Majd otthon pihensz… Aztán úgyis alig várod majd, hogy megint lámpalázas legyél. :)

Tervezd meg a WCS-t!

Worse Case Scenario = a legrosszabb eshetőség forgatókönyve. Na, nem kell mindjárt ráparázni, de énekeseknél fontos átgondolni, mi az, amitől a legjobban félünk az előadás során. Nekem az volt, hogy elfelejtem a szöveget. (Párszor meg is történt.) Szerzőként is lehetnek aggodalmaink, például, hogy pont akkor fogy ki a tollunk, amikor nem kéne. Ebben az esetben készüljünk fel, vigyünk plusz írószerszámot a meglévő mellé; ne is egyet, kettőt. Fogjon is… Vagy hogy izzadni fogunk és büdösek leszünk – vigyünk nedves higiéniai törlőkendőt és izzadásgátló deót. Esetleg dadogni fogunk az izgatottságtól – ez esetben lazuljunk el, vegyünk mély levegőt, és képzeljük el, hogy megtörténik. Mit csinálunk majd? …Nem, nem pánikolunk! Ha úgy alakul, akkor próbáljuk meg elviccelni, mert nagy valószínűséggel az olvasó még inkább megilletődött lesz, de semmiképpen nem fog minket szemberöhögni ezért. (Majd a hátunk mögött… Nem!!! Csak vicceltem. Ideges vagyok. Sosem írtam még ilyen cikket. XD Jó, vicceltem, nem vagyok ideges…)

Ó, igen, biztos érdekel, mi történt, amikor én elfelejtettem a teljes dalszöveget… Egy alternatív blueskocsmában ért a végzetem. A Hey Joe-t kellett elénekelnem – igen, egy nőnek, mindegy, ne rójátok fel nekem, egyébként androgün vagyok, tessék, egy csipet coming out -, és hát nem sikerült. Valahol ott, hogy “Heeey, Joe…” el is felejtettem az egész, ismétlem, az EGÉSZ további szöveget. (Hm, valljuk be, csak háromszor olvastam át a tizenötször helyett…) Mit csinál az ember ilyenkor? …Igen, valaki sírva elrohan. Hát én nem ilyen voltam. Főleg, mert a közönség között ült az amúgy profi jazz- és bluesénekes nővérem, csak hogy nekem még nehezebb legyen, és ő bezzeg nagyon jól ismerte a Hey Joe-t, fene a jódolgába’. :D (Imádom amúgy, és szerintem nincs nála jobb énekes a vidéken.) Nem, nem hívtam fel magam mellé, mert tényleg csak közönségnek jött, engem meghallgatni. A szüleinkkel karöltve, mondtam már? Úgyhogy fogtam magam, és mert a dallamot nem felejtettem el, improvizáltam egy három percnyit valami ismeretlen sugala-bugala nyelven (lehet, valahol megidéződött egy démon, ezért így utólag elnézést kérek). A kutya nem vette észre, a tesómon kívül, aki viszont megdicsért, hogy milyen szépen kivágtam magam. …Ennyi. És volt még sok ilyen… Meg el is sírtam magam színpadon, ami miatt ugye vége az éneklésnek… Sírás közben nem lehet. (Orgazmus közben sem. Más téma. XD ) A közönség velem együtt sírt. Utána odajöttek, hogy soha ilyen jól nem érezték magukat, és mennyire felszabadult a lelkük, végtelen hálával illettek. Szóval a legrosszabb történések is rengeteg hasznot és tanulnivalót rejtenek magukban. Például, hogy igenis biflázzuk be annyira a szöveget, hogy akár álmunkból felkeltve is eldaráljuk, vagy ha nagyon szomi a szöveg, akkor közben gondoljunk arra, hogy ez egy gyönyörű dal és úgyis happy end lesz a vége. A többi miatt meg ne aggódjunk, mert ha le akar szakadni a fejlámpa, leszakad (volt rá precedens, nem volt alatta senki, hála a jóistennek), ha összeesik az 1-es cukorbeteg basszeros, akkor összeesik (bocsi, olyankor nincs zene, mentőt kell hívni, a mi esetünkben a kulisszák mögött helyrepofoztuk szegényt egy kis cukorral), ha böfögőroham tör az énekesre (“sajtot ettem tegnap este, nem kellett volna”, ez a kórusvezetőmmel esett meg, meg persze velem is, na), akkor meg kell tanulni böfögés közben is énekelni. Meg lehet. Mindenre van megoldás. Nincs para!

Élvezd a szereplést!

Ha már oda kerültél, legyél zenei előadó vagy irodalmár művész, itt az ideje valahogy szórakoztatnod a közönséget. Nincs más lehetőséged. És ez végtére is csodálatos dolog, akár megrendezett (egy dalszövegen keresztül), akár spontán (egy izgalmas interjún és sok új arc előtt dedikálva). Egyszóval: élvezd! Rengeteg élményt, lelkierőt és jó kapcsolatot, akár barátságot lehet így beszerezni, valamint továbbadni, amivel minden szereplő csak épül. Még a legrosszabb forgatókönyvet és besülést is felülírja, amikor az embert masszív szeretetgöngyöleg veszi körül.

Itt kérdezem meg: ugye ti is várjátok már az idei Ünnepi Könyvhetet és Nemzetközi Könyvfesztivált?

La fifa blu = lámpaláz (olasz)

(Fotó: Jan Antonin Kolar / Unsplash)

Hírdetés