Van nekem ez a Szabó Borka nevű énem, akit nehezen lehet felhúzni, de ha sikerül, akkor azt megemlegetik. Úgy gondolom, ideje kiadni magamból, ami már néhány hónapja nyomaszt.
Az elmúlt időszakban egyre-másra szaporodnak – az amúgy jogos igényből ébredő – felvetések, miszerint egy író lehetőség szerint álljon neki képezni magát kéziratrendezési és kiadványszerkesztési fronton, tanuljon meg nyomdára előkészíteni, meg magát marketingelni, reklámanyagokat gyártani, lehetőség szerint nyisson saját webáruházat – jó, hogy már kiadót ne alapítson magának. Természetesen a megfelelő ismeret elsajátítása és bizonyos alapidejű tapasztalatszerzés után mindezt teljes joggal megteheti. A lényeg a jó minőségű eredmény és a boldog, kiegyensúlyozott, elismerésektől dagadó keblű író. Nem?
Hát nem. Bár nyilván az lenne az igazán könnyű, ha minden egyes író a szikra kipattanásától a papírkönyv vagy e-book szoros dédelgetésén át az olvasókkal való, harminckettes mosoly övezte találkozóig mindent maga intézhetne. Senki nem szólna bele, úgy időzítené, ahogy akarná – “kis kezit csókolom, nyalom a száját, van nyomda eladó, nem érdekli?” Varga Ferenc József humorista után szabadon -, annyi pénzt ölne bele, amennyieje van, csak a kreativitása és a józan esze szabna határt neki.
Én 23 éve vagyok grafikus-kiadványszerkesztő (laptördelő-képszerkesztő végzettségem van 1997 óta), ez alatt az idő alatt felszedegettem szakmai alapokon azt, ami még érdekelt, és továbbfejlődtem általa. 12 éves korom (1990) óta írok, 2,5 éves korom óta meg rajzolok (számolja ki mindenki magának), ezért adekvát ezeket is elsajátítottam, gyakoroltam, félretettem, elővettem, fejlesztettem. Megtanultam fotózni autodidakta módon (2004-től kb., erre annyira nem emlékszem, 13 évesen fotószakkörbe jártam, de legalább tíz évig biztos nem nyúltam géphez, az tuti), ezt 2012-ben magánjellegű okok miatt letettem – de nyilván nem felejtettem el, csak gép híján nem űzöm iparként. 2009-től kezdve könyvkiadóknak dolgozom ilyen-olyan módon, belsősként, külsősként, íróként, amire éppen szükség van. Emellé jött, hogy grammar pedantry szindrómásként ezt a – másoknak kellemetlen, nekem kellemes – defektemet korrektúrázásra és nyelvi lektori tevékenységekre, szöveggondozásra is használhatnám. Aztán úgy alakult, hogy saját könyveket kezdtem írni 2015-től… A többi történelem, ahogy szokták mondani.
2020-ra elértem, hogy az egy-két évtizedes tudásomat, tapasztalatomat és a saját kreativitásomat, netalántán tehetségemet – ha van – egyszemélyes szerkesztőség jelszóval kamatoztathatom. Nem könnyű, aláírom, pedig én vagyok az az író, aki “a szikra kipattanásától a papírkönyv vagy e-book szoros dédelgetésén át az olvasókkal való, harminckettes mosoly övezte találkozóig mindent maga intéz” – mondjuk, ez nem egészen így van. Szerencsére áll mögöttem egy, sőt két kiadó is, így nem kell elhullajtanom a hajamat. (Nagyon sokat köszönhetek a Mogulnak és a NewLine-nak, ezt itt le is szögezem.) De ha tök egyedül maradnék, és nekem kéne kiadnom a könyvemet – volt rá példa, mielőtt megismertem volna a fent említett megmentőimet -, muszáj lenne megcsinálnom.
És az a helyzet, hogy ha tehetem, másoknak is segítek ezzel. Íróknak, kiadóknak, szakmabeli kollégáknak. Előfordul, hogy mentorálok is. Nem verem nagydobra (nem vagyok kanos zenész). Igaz, könnyű nekem, hogy megint ezt mondjam, mivel ez bevételi forrás, nem egy önzetlen dolog. Bárcsak megtehetném, de nekem is csak pénzért adják a tejet, hiába.
És akkor itt a felhívás: tanítsuk meg az írókat tördelni, nyomdára előkészíteni; ne kelljen nekik megfizetni azokat, akik ezzel foglalkoznak. Értem én a nemes gesztust, adjunk halászati leckéket és hálót hal helyett, csak közben el ne felejtsük, hogy mi is halat fogyasztunk! Nem konkurenciát kellene teremteni és azt erősíteni, hanem inkább összefogni egymásért, hogy a káposzta is kiadódjon és a kecskének is legyenek olvasói, vagy mi.
Az írók írjanak, fejlesszék magukat az írástechnikában, szerezzenek inspirációt, járjanak össze, cseréljenek eszmét, olvassanak klasszikusokat, olvassanak kortárs elmeroggyantakat (pl. engem LOL), olvassanak felkapott könyveket, olvassanak rossznak ítélt könyveket, éljék meg az írói énjüket teljesen a nap 24 órájában… Ne kezdjenek bele olyasmibe, ami esetleg idegen tőlük, csak mert “kell”… (Csinálják, ha szeretnék, senki nem vitatja el, viszont a szétaprózódásuknak vajmi kevés értelme van. A saját munkájuk minőségének rovására mehet, kiéghetnek lelkileg, kell ez?)
De én szépen kérem, hogy hagyják dolgozni a szakembereket, akik értenek a könyvkiadás más fázisaihoz is, vagy csak ahhoz értenek, vagy bármi, mert ezeknek a dolgozó lelkeknek is szükségük van munkára és jövedelemre, szakmai megbecsülésre és előrehaladásra. Megélhetésre. A híd alatt, a kukák között éhezve, fázva ugyanis baromi nehéz emberhez méltó életet élni, nempláne alkotni.
Köszönöm a figyelmet.
Könyvek sorban 