Má-MA már nem hasad tovább

Elérkeztünk a Münchener Abenteuer-sorozatunk utolsó állomásához, de senki ne csüggedjen, mert ha elmegyek valahova, azt biztosan meg fogom örökíteni. És van egy rakás bakancslistás hely, amely csak rám vár. ;)

Az előző rész vége kicsit TMI-sre sikeredett, azaz túl sok információt kapott az olvasó a magánéletünkből. :D Utólag bocsánatot kérek attól, akit ez esetleg zavart, én már csak ilyen szabadszájú és -tollú példánya vagyok a jó Sorsnak. (A Zuram megszokta már. :) És nem, nem maradt kiengeszteletlenül, még ha nem is ott és akkor, de később és máshol igen, de…)

Könyörgöm, ne fejtsd ki!

Jó’-van-na. Tehát eljött a hétfő, és nekünk fellőtték az indulót. Szomorúan és nehéz szívvel váltunk el Münchentől, míg egymástól végül is nem :P, de lelkem sajtos milánói makarónijának még maradnia kellett egy hónapig, aztán ő is jöhetett utánunk haza.

Bánatosan kikísért minket a díszes és élettel teli főpályaudvarra (Münchener Hauptbahnhof), ahol szinte már ismerősökként búcsúzhattunk el a várostól, amit annyira a szívünkbe zártunk.

A vonaton, leszámítva, hogy egy helyes idős koreai házaspárt kellett odébbhessegetnünk, mert a helyjegy ellenére oda ült, ahova nekünk kellett volna, kényelmesen elfoglaltuk a magunkét. (Nyugi, a házaspár kettő sornyira távozott csak tőlünk, amíg onnan is el nem hajtották őket.)

Valahol Sanktpöltenkönigpilzenanyámkínjánál felszállt a vonatra egy középkorú bácsi. Engem egy Petike nevű, szellemi fogyatékkal élő, sajnos azóta elhunyt ismerősünkre emlékeztetett, így első ránézésre igazán rokonszenvesnek tűnt. Hogy aztán erre rácáfolt, azt a gyerekeim azóta is emlegetik. A férfi egész úton oda-vissza ámokfutott a szerelvényben, és azt üvöltözte:

– Schatzi, wo ist mein Schatzi? Du bist Schatzi? – rittyent oda mindenki felé.

– Nein, Entschuldigung – próbáltunk védekezni ellene úgy-ahogy, és emberünk egy darabig odébbállt.

Sajnos szegény gyerekemre pont ráijesztett a vécéajtónál, amikor végre ki mert menni – tényleg ijesztő volt a bácsi.

– Schatzi! Du bist Schatzi? – kapta meg a maga adagját a fickó nyálából.

Fiam az ülésig szaladt, még jó, hogy pisilés után volt és nem előtt…

Jó, most röhögünk rajta, de akkor konkrétan besz*rtunk tőle. Szerencsére Herr Schatzit valahol még Bécs előtt leszállították, amikor végre a kalauzt is “lesacizta”, és kiderült, hogy jegy nélkül utazott. (Nem a kalauz, hanem a bácsi.)

Szóval futóbolondok nem csak kis hazánk határain belül vannak, ezt megállapíthattuk. Hát, így a vonattal való utazás visszafelé sajnos nem sikeredett jó emlékre. Na, de sebaj. Majd legközelebb! :D

Ugye, lesz legközelebb? Bakancslista belőve… ;)

Grüße aus Donnerwetter! :D

Köszönöm, hogy elolvastad a sorozatomat! Ha tetszett, gyere, olvass tőlem mást is! :)

Reklámok

Má-MA már nem hasad tovább” bejegyzéshez egy hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.