Ez már MA-gazin 7.

Borka bedekkere 7. rész

azaz Agylob menni München Abenteuer 7.

Egyelőre képek nélkül, mert az azt tartalmazó meghajtó jelenleg beteg. :'(

Útba vettük hát a Marienplatz után München – és szerintem Közép-Európa – legnagyobb ligetét is, hogy méltón búcsúzzunk el a várostól, legalábbis én, meg a gyerekek. (Brühühü…)

De nem sírunk, kérem szépen, hacsak a gyönyörűségtől nem! ;)

A metróval egy teljesen szürreál-retró megálló (Giselastraße) után egy ahhoz képest jellegtelen és ijesztő aluljáróba jutottunk. Olyan érzés volt, mint a Cobra 11 (Alarm für Cobra) filmsorozatban szerepelni – egyszerre volt autópálya-melletti-elhanyagolt-gettóban-mindjárt-elkapós és mégis ismerős, kicsit “budapesthatárutas” élmény.

  • Kiről nevezték el ezt a megállót?
    a. Bajor Gizi színésznőről.
    b. Gisela von Haydenbach cukorkagyárosnőről.
    c. Szent István feleségéről.

(Nem hinnéd el, de
C = Ez a Gizi tényleg bajor volt, és a mi első, államalapító királyunk becses neje, aki erről a környékről származhatott. Húzzuk ki magunkat büszkén! :)

(Úristen, de menő ez a Gisela von Haydenbach cukorkagyárosnő, esküszöm, beleírom valahová… :D )

Gyorsan igyekeztük szedni a lábunkat, de merre is volt az arra? Mivel a UPC mobilnetünk és a WiFree sem működött külföldön – ez itt a reklám, hej, yeah -, a Zuram kártyás németfonja meg nem volt feltöltve, így kénytelenek voltunk a saját kis Marienplatz-környéki papírjainkra és valamilyen offline térképre hagyatkozni egy megállóban.

– Melyik busz? Hova visz? Merre kell menni? – vakarta a fejét életem szerelme.

Meglepetten pislogtam rá:

– Nem te élsz itt fél éve?!

– Jó-jó, de erre még nem jöttem.

– Na-jó’-van… Kapsz egy teát… Elmész-te-a… :D

Persze röhögtünk, de azért elég stresszes volt, hogy azt a röpke vasárnap délutánt és estét, amit az Angolkertre szántunk, mégis hogy fogjuk eltölteni.

Azért nem bántam a bolyongást a Georgenstraße, Ohmstraße vonalain a Königinstraßéig, mert egyrészt tiszta rehabilitált Újlipótvárosnak nézett ki a környék (a Hegedűs Gyula és a Pannónia utca között, valahol a Victor Hugo és a Röntgen utca áthidalásával, a Cézár-ház stichjével). Másrészt pedig láthattuk a fenséges és hatalmas Sieger-kaput, amitől mi voltunk kaputt, mivel elállt a lélegzetünk tőle.

A polgári hangulatú negyedből egy álomszerű átjáróba torkollott az utunk: a kis Sváb-pataki zúgónál bemehettünk az Englischer Garten hihetetlen szép területére. A Nap megkezdte a horizont felé ereszkedést, így tudtuk, hogy nem sok időnk lesz sétálgatni a nagy ligetben.

  • Mi az érdekes a Google Maps Street View képében?
    a. Semmi. Ez egy fotó.
    b. A dátum 2016. november, szóval időutazás rulez. :D
    c. Sikerült minket megörökíteni rajta.

(Nem hinnéd el, de
B = Nézd meg alul a bélyegzőt. :D Mi október közepén jártunk arra, akkor még sok-sok aranysárga levél volt a fákon. De azért így kopáran is szép, és ott legalább nem akarnak betonmúzeumot és mélygarázst építeni a helyére…

Innentől kezdve, mintha egy mesebeli csodaországba csöppentünk volna, csobogó patakkal, díszes kis hidacskákkal és rengeteg növénnyel, sőt, még decens faeces equui (segítek: lócitrom) maradványokat is kerülgethettünk.

Hamarosan feltűnt a Chinesischerturm eltéveszthetetlen, turistamentő, magasba nyúló alakja, bár már kezdett sötétedni. Hamisítatlan bajor hangulatba burkolózott az Angolkert, ahogy mindenféle zenés és táncos mulatság kezdődött meg a “kínai nagy torony” lába körül elterülő réten.

Mintha az a Himmlischer Gott is meghallgatott volna, találtunk egy térképet némi lócitrom és pár lehullott aranylevél társaságában. Mindhárom nekünk szóló üzenet volt, de csak a térképet szedtük fel. :D

A Nap valami valószerűtlen jelenés formájában búcsúzott el tőlünk aznap, és a kékóra apró, bizonytalanul biztos sárga gázlámpák világossága mellett ereszkedett le. Nagyon közeledett az előző estére hajazó, a kislányom számára ijesztő sötét, és a lábaim is kezdték magukat megadni… Pedig úgy maradtunk volna még!

Egy darabon végigmentünk a parkon, de ez egy fél-Budapestnyi területet foglal el Münchenből, és tekintve, hogy másnap indultunk vissza, illetve hideg volt, nekem meg a lábfájásom kezdett a hisztiszinten túl tetőzni, az Isarring felé vettük az irányt, át a JFK-hídon. (Persze a linken található fotó ellenére sötét este volt már.)

Én már nem tudom, hogy bírtam vonszolni magam, lévén nem volt térden alul olyan részem, ami ne fájt volna 20-25 dolorral legalább. Szerencsére – minden morgósságom ellenére – azért élveztem az utat – ja, mert mazochista is vagyok -, és viszonylag hamar megtaláltuk az 54-es buszt, amivel a Richard-Strauss-Straße metróállomásig robogtunk, és reméltük, hogy hamarabb hazajutunk, mint előző este, eltévedés nélkül.

Ekkor történt egy elég érdekes esemény, amire nem szívesen emlékszem vissza, de muszáj. Ez is az író és mesélő feladata. ;)

Felfelé baktattunk a lépcsőn, legnagyobb rémületemre, mivel elromlott a mozgólépcső – egyébként sehol másutt ilyet nem tapasztaltunk -, és itt most lift sem volt. Ajvé, lábaim! Hát nem örültek neki… Mire fel bírtam kecmeregni, vagy tíz perc is eltelt, és a drága kislányom döntött úgy, hogy velem marad, a fiúk elhúztak a f*szba. Legalábbis eltűntek a szemünk elől a lépcsőrengeteg tetején, és nem láttuk őket sehol. Ott álltunk kettecskén a nyolcévesemmel, elveszve Münchenben, de Kevin helyett a Zuram és a fiam nevét kiabáltuk kétségbeesetten. Na, de nem ejtettek egyikünket sem a fejére, nekiindultunk az ismeretlen metrómegálló belseje felé, remélve, hogy csak meglesznek, mondván, nélkülünk csak nem szálltak fel sehova. De öt percig nem lehettünk biztosak semmiben…

A tömeg mélyén aztán sikeresen rájuk leltünk, de amit a szívem választottja tőlem kapott, azt nem tette zsebre. ;) A müncheni utazóközönség gyorstalpalót kapott magyar nyelvből és hangerő-tesztelésből.

(Tanulság: ha valahol te vagy otthon, ott te vagy otthon. Vendéget magára hagyni ismeretlen városban bűn!)

Na, de azért szeretjük egymást most már 18,5 éve (akkor még csak 16,5 éve volt, de bizonyság, hogy mindent túl lehet élni, így ezt is :P ), hogy meg tudjunk bocsátani egymásnak. És neki legyen mondva: többet nem csinált ilyet. Igaz, azóta nem is voltunk Münchenben újra. ;)

Ettől függetlenül elég zord hangulatban vacsoráztunk meg, és akkor nem tudott kiengesztelni szegény. Voltak bizonyos terveink – hogy történetesen a gyerekek is együtt alszanak a másik szobában, az övé pedig csak a miénk arra az éjszakára -, azonban ezek füstté váltak a történések nyomán.

(Jó tanácsok házas férjeknek: ha akartok valamit az asszonytól, ne csináljatok olyasmit, amitől be fog durcizni, mert ti meg nem kaptok semmit, max’ agyf*szt. :P )

Hát ez nem lett happy fi…, akarom mondani, end, bocsesz. :D

De még nincsen vége a kalandjainknak! ;)

München, bis bald! ;)


(Köszönöm a Google Maps Street Viewerének, hogy van!)

Reklámok

Ez már MA-gazin 7.” bejegyzéshez egy hozzászólás

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.